Hírek

A Magyar Királyi 7. Honvéd Huszárezred története

     Az 1867-es kiegyezést követően gróf Andrássy Gyula miniszterelnök (1823-1890) töretlen kitartása meghozta gyümölcsét. Kétéves kitartó harc után, amelyet az osztrák katonai vezérkarral és a hadügyminisztériummal kellett folytatnia, I. Ferenc József 1868. december 5-én szentesítette a véderőről szóló XL. törvényt, amely a Magyar Királyi Honvédség felállításáról rendelkezett. A szintén ebben az esztendőben elfogadott XLI. törvény értelmében Magyarországot hét honvédkerületre osztották, ezen belül 82 gyalogoszászlóalj és 32 lovasszázad szervezését kellett megoldani. Elhelyezésük megyénkben két város: Veszprémet és Pápát érintette. Előbbi a 71. gyalogoszászlóaljnak és a 7. honvéd huszárezrednek, míg utóbbi a 72. gyalogoszászlóaljnak adott otthont. Városunkba 1876-ban helyezték át Veszprémből a már itt állomásozó zászlóalj mellé a 71-es számút. A 7. honvéd huszárezred maradt Veszprémben.

     1880-ban megalakultak a lovasdandárok. A 7. ezred a budapesti 2. lovasdandár alárendeltségébe került. Ezzel egyidejűleg a lovasalakulatok elnevezését huszárra változtatták. Ezekre az évekre már megfelelő tartalékállomány képződött és így megoldható lett, hogy a huszárezredeket az őszi hadgyakorlatokra a hadiállomány létszámára töltsék fel. A lóállomány biztosítását korszerűen oldották meg. Az uradalmak és a nagygazdák által felajánlott és a szemléken megfelelt lovak nyolc hétre, betanítás végett, az alakulatokhoz kerültek. Ezután a tulajdonosok vállalták, hogy a lovaikat 6 évig az őszi hadgyakorlatok idejére, mintegy 5-6 hétre, díjazás fejében a huszáralakulatok rendelkezésére bocsátják. Ezt a magyar módszert, célszerűsége miatt, több európai ország hadserege is átvette. (…)

     A felsőbb katonai vezetés 1884. év elején döntött a 7. huszárezred Pápára helyezéséről. Ennek alátámasztására a Pápai Lapok 1884. február 10-i számában tájékoztatták a város közvéleményét arról, hogy januárban Thaly Kálmán költő, történetíró, volt pápai diák, országgyűlési képviselő interpellált báró Orczy Béla honvédelmi miniszterhez a tekintetben, hogy a pápai 71. és 72. gyalogzászlóaljak helyébe helyezzék át a veszprémi huszárezredet. Indokként hozta fel: "Veszprém város hegyes-völgyes fekvése és köves talaja nem alkalmas lovasság számára, a lovak hamar szervezetileg leromlanak és szolgáltatképtelenekké válnak." (...)

     Rövidesen megkezdődött az alakulatok technikai cseréje. 1884. szeptemberében mindkét fegyvernemi alakulat előkészítő egységei megkezdték a laktanyák átalakítását a magasabb egységek befogadására: Veszprémben a 71. és 72. gyalogzászlóaljak, Pápán pedig a 7. huszárezred számára. Az ország költségvetése csak a szűk létszámkeretek fenntartását biztosította, így a zászlóaljak létszáma alig haladták meg a 40-40 főt, a huszárezredé pedig - az ezredtörzs és az I. osztály együtt - a 120 főt. (…)

A huszárezred pápai esztendői 1884 őszétől.

     Pápára a huszárezred törzse és ide rendelt két százada 1884. október 8-án, délelőtt 11 órakor vonult be a Veszprémi út és Jókai utca vonalán Hubert Andor alezredes vezetésével. Az érkező alakulat elé üdvözlő küldöttség nem tudott menni, mivel ugyanebben az időben zajlott a városi tisztújítás is, de a város lakossága nagy számban sietett - a tarack lövésekkel adott jelre - a huszárok elé és mindenütt élénk éljenzéssel üdvözölték őket. A Református Kollégium előtt az egész tanulóifjúság összesereglett és lelkes ovációval fogadta a honvédhuszárokat. A bevonuló ezred a Városháza előtt megállt, ahol Nagy Boldizsár városi főjegyző, volt 48-as honvéd hadnagy mondott hatásos üdvözlő beszédet, amelyre Hubert alezredes válaszolt, éltetve a pápaiakat. (…)

A huszárezred viszonylag csendesen illeszkedett be Pápa város társadalmi életébe. Tagjai igyekeztek megjelenni minden olyan városi rendezvényen, amelyre meghívást kaptak. A lovasfelvonulások eseményszámba mentek, az évenkénti lóvásárlások és a gazdasági beszállítási szerződések kötése, az időnkénti katonai felszerelési árverések pedig kedvező gazdasági kapcsolatokat jelentettek a városi és környékbeli gazdáknak, gazdaságoknak. (…)

Az ezred részvétele az I. világháborúban

     Az ezred három százada, a megkapott harctéri induló parancs alapján augusztus 9-én, három különvonattal indult. Az első vonat éjfél után az I. századot Mihályi Kálmán szds. vezetésével, a reggel 8 órakor induló a II. századot és az ezredtörzset gróf Lubienszky János ezredes és Nényei László százados vezetésével, a harmadik a déli órákban a III. század állományát Bertalan Pál őrnagy és gróf Széchenyi Tódor százados vezetésével vitte Galíciába. (...)

     A laktanyában Nádassy György alezredes maradt az állomásparancsnok, aki itt irányította a tartalékosok, népfelkelők behívásait, felszerelését, hadraállítását és a harcoló egységeknek felajánlott természetbeni ajándékok (ruhaneműk) eljuttatását. Az általános mozgósítás alkalmával hadra állított 5. honvéd lovashadosztályt a Kelet-Galíciában felvonuló 2. hadsereghez osztották be. Felvonulási körzetébe - Tarnopol környékre - az egyes vasúti szállítmányok augusztus 12-én és 13-án futottak be. Közöttük a Pápáról indított három különvonat is.

     A hadosztály feladata az volt, hogy a felvonuló oroszok csoportosításait a Tarnopol-Proskurow-Zmerinka vasútvonaltól délre felderítse és megállítsa.  Ennek végrehajtásához a már említet egységek mellett csatlakozott a hadosztályhoz a 15. gyalogezred V. zászlóalja és a 32. vadászzászlóalj is. Augusztus 15-én Bertalan Pál őrnagy vezetésével a 7. ezred négy százada Luka Málára ment, hogy színlelt átkelést hajtson végre az oroszok félrevezetésére és a Zbrucz bal partján felderítést végezzen. A Kövess-hadseregcsoport parancsnoksága dél felé irányította a hadosztályt Husiatyn felé, hogy az ott visszavonuló orosz lovastestet semmisítse meg és csak utána folytassa a felderítést.

     Froreich Szabó Ernő altábornagy, hadosztályparancsnok viszont elhatározta, hogy megerősített hadosztályával Kozinánál átkel a folyón és áttöri az orosz határbiztosítási vonalat, majd tovább vonul a főparancsnokság részéről elrendelt felderítési vonal irányába. Az átkelés után, Satanowtól keletre a felderítő századok ismeretlen erejű ellenségbe ütköztek, Kuzmin és Gorodok felé minden erdőcskéből, majorból kozák osztagok tüzeltek és ezek kereszttüzében nem tudtak előrejutni.

     A felderítőket hátrahagyva a lovashadosztály visszavonult a kozinai táborba. A felderítők éjjel fényjeleket láttak Satanow külterületén és az ott lévő kolostorból, ami azt jelentette, hogy jelzik a magyar egységek mozgását az orosz felderítők.

     Augusztus 17-én a két gyalogzászlóalj Kozinán maradt, a lovashadosztály pedig Gorodok felé előrenyomult. Az elővéd nyolc századból állt és gr. Bissingen tábornok volt a parancsnoka. Stanowban megállt a hadosztály, a kolostort tüzérségi tűz alá vették, majd a felderítő egységek – 10 század – elindultak Gorodok irányába. Satanowban sok fiatal, inges, lapos sapkás férfit lehetett látni, de ezekre nem fordítottak kellő figyelmet. Az előhad jelezte, hogy kisebb kozák lovas- és gyalogos osztagot Lysowody előtt megrohamozott és szétszórt, majd egy nálánál jóval erősebb egységet Gorodok felé üldözte. Froreich altábornagy nem várta be a felderítő osztagok, az előhad és az előosztag jelentését, anélkül, hogy tudta volna, hogy hol, milyen erős ellenség van előtte, égett a vágytól, hogy megmérkőzhessék az orosz lovassággal és a következő parancsot adta ki: „ Roham! A 23. dandár Zech báró, ezredes parancsnoksága alatt a kremiennói majortól balra, irány a gorodoki piros tetők. A 15. dandár Gablenz báró, tábornok parancsnoksága alatt jobbra, a popovi majoron át a mélyedésben, azután irány Gorodok déli széle. A 8. huszárezred rendelkezésemre marad! ”Később a parancsát azzal egészítette ki, hogy a támadó csoportok parancsnokai döntsék el, hogy a támadást lóháton, vagy gyalog hajtják végre.

     Közben az előhad az üldözéseik során elérkezett Gorodok nyugati szélén megerősített orosz állásokig, és ott heves puska- és géppuskatűz nagy veszteségeket okozott közöttünk. Erre az előosztag maradék katonái Lisowodyn át a telepített segélyhelyre vonultak vissza. A hadosztály zöme, anélkül, hogy az elővéd említett harcairól tudomást szerzett volna, támadását a következőképpen hajtotta végre: A 15. lovasdandár újra megkapta a már előbb ismertetett parancsot. A kiegészítés szerint gyalogosan, tűzharchoz fejlődve támadtak. A 23. lovasdandár parancsnoka viszont ezt nem kapta meg, ezért lóháton való támadást parancsolt. Első vonalba a 7. ezred II. (érsekújvári) osztályát rendelte rohamra. A 6. (zalaegerszegi) ezrednek a 7/II. osztály jobbszárnyát lépcsőben kellett követnie. A 7/I. osztályt a dandárparancsnok dandártartalékként a balszárny mögött visszatartotta. A 7/II. osztály halálmegvető bátorsággal rohamozott és az oroszok védelmi állásáig előretört. Itt azonban az ellenség heves puska- és géppuskatüzében nagy veszteségeket szenvedett és kénytelen volt visszafordulni.

    Az életben maradt huszárok utólagos elmondása szerint a támadási parancs kiadása után mámorítóan szép percek következtek: a lovak izmai megfeszültek, a föld dübörgött a több száz ló patája alatt, a trombiták a rohamjelet sikoltották, a huszármenték lobogtak, az előre nyújtott kardok csillogtak a lenyugvó augusztusi nap fényében. Mindenki úgy érezte a huszárok soraiban, hogy ennek a rohamnak nem lehet ellenállni.

    De sajnos lehetett. A sikertelen roham után a 7/II. osztály halottai és sebesültjei közvetlenül az orosz arcvonal előtt feküdtek, tehát nem sok hiányzott az ellenséges állások elfoglalásához. A 6. huszárezred sem tudta megvédeni a 7/II. osztály katonáit, mivel az ott lévő vízmosásos terepen lassabban tudott előre nyomulni, elmaradt és közben az orosz tüzérség és géppuskák tüze mind nagyobb veszteségeket okozott az ezrednek. Amikor a már vágtában, rajban előnyomuló ezred parancsnoka látta az ellenség helyzetét, a rohamot lóháton megvalósíthatatlannak ítélte. Visszafordult és ezredének maradványát a terephullám mögött gyülekeztette.

     Zech ezredes a dandártartékul kijelölt 7/I. osztállyal követni akarta a 7/II. osztályt, amikor visszafelé száguldó gazdátlan lovakat és visszavágtázó huszárcsoportokat vett észre. Ellentámadástól tartott és ezért Bertalan Pál őrnagyot két századdal a közbeeső majornál tűzharchoz lóról leszállíttatta. Egy század lóháton tartalék maradt. Az orosz ellentámadás azonban elmaradt. Az oroszok, akiket a huszárok halálmegvető bátorsággal végrehajtott lovasrohama bámulatba ejtett, a visszavonulókat még kis osztagokkal sem üldözték. A sikertelen támadás után a 23. dandár maradék állománya, a 7/I. osztály biztosítása mellett Kremiennó keleti szélére háborítatlanul visszament.

     A sikertelen roham után a szűkebb hadosztálytörzs Kremiennó felé lovagolt, hogy megtudja, mi történt a 23. dandárral. A dandár maradványai ekkor már ismét hadrendbe kezdtek állni. Zech ezredes dandárparancsnok tájékoztatta a hadosztály vezérkari főnökét, br. Thann alezredest a dandár helyzetéről, veszteségeiről. Thann alezredes erre a következőket rendelte el: „A hadosztály maradványai Skotnyiani és Lysovody kapott, hogy a táborhelyen maradjon. A tábor biztosítását a 8. ezred, a tüzérséggel és az I. ezred 2 százada, a géppuskásokkal fogja biztosítani. A 23. dandár –a pápai és a zalaegerszegi ezredek – maradványai a legrövidebb úton a táborhelyre megy.

     A lovashadosztály, parancsnoka nem lévén ott, a rangidős tábornok gróf Bissinger a vezérkari főnök intézkedését jóváhagyta. Időközben Froreich altábornagy a 15. dandár körzetébe lovagolt és a lóról szállt huszárokat ismét lóra rendelte a gorodoki orosz vonalak előtt. Az oroszok az elrendelt mozdulatokat egyáltalán nem zavarták. A főhadiszállásra visszaérkező altábornagyot Thann alezredes tájékoztatta az első rohamok sikertelenségéről és azokról az utasításokról, amelyeket ő adott ki a táborba való visszavonulásról. Ezeket elfogadta, de még mindig nem mondott le arról a szándékáról, hogy aznap éjjel hadosztályával gorodokon legyen. Félreértette a felderítők jelentéseit és elrendelte, hogy a 19.és a 23. dandár Lysowodytól délkeletre gyülekezzék. Az orosz tüzérség srapnelei azonban világossá tették az oroszok gorodoki jelenlétét és megváltoztatva korábbi utasítását, a 23. dandárt Lysowody déli szegélyéhez, a többi csapatait pedig a kozinai táborba rendelte vissza.

     Ezt a nagyarányú visszavonulást Thann alezredes nem tartotta jónak, mert a 26 km-es éjjeli menet alatt sokat szenvednének, sőt a kötelékek is felbomlanának, de a javaslat ellenére a visszavonulási parancsot kiadták. A hadosztály ütközetvonata ezen a napon két lovasszázad biztosítása mellett követte a hadosztályt. Satanovban tüzeltek rájuk, de a kísérő huszárok elnémították őket. Skotnyiani előtt felszedték a hidakat, mesterséges akadályokkal torlaszolták el az utakat. Nehezen haladtak a kocsik, sok szekér az árukba fordult.

     A visszavonuló 23. dandárra Lysowodyban a lakosság tüzelt és csak tűzharcban lehetetett előre haladni.  A 23. és a 15 dandárok visszavonulását a 19. dandár, mint utóvéd követte a fokozatos sötétedésben. Közben egyes visszavonuló részek a szállító vonattal is összekeveredtek, és abban rendetlenséget okoztak. A vonat menetoszlopa mértéktelenül megnyúlt. A sötétben a csapatok összekeveredtek egymással. A lovasok még a szomszédjukat sem ismerték meg. Időnként esett az eső. Lovasok és lovak étlenek, szomjasak voltak, mindenki kimerült és álmos volt. A rend felbomlott, különösképpen a polgári kocsisoké, akik azzal az ürüggyel, hogy szekereik terhén könnyítsenek, valójában azért, hogy könnyebben menekülhessenek a zabos zsákokat, konzerves és lőszeres ládákat ledobálták a kocsikról. Ezekben viszont a lovak megbotlottak, elestek, tovább növelve a zűrzavart.

      A hadosztály keserves visszavonulását a kozákok, vagy a lakosság megfigyelte és az útvonalát kis lámpák fényjeleivel tudatta egymással. Satanowban, Satanowkán és a kettő közötti mély úton házakból, kertekből, fákról kozákok és a beszervezett lakosság előkészített, tervszerű tűzerővel rajtaütött a hadosztály csapatain és vonatán. A kötelékek még jobban összekeveredtek, mindenki igyekezett magát a tűzből kivonni, a hátrább lévők előrerohantak, a mellékutcákon át akartak menekülni, de az utcákat eltorlaszolva találták. A vonat kocsisai vak rémületükben mindenen átgázolva keresték a menekülés útját. A tisztek elszakadtak csapataiktól és a koromsötét éjszakában elhangzott parancsok semmit sem értek. A lövöldözés alatt Froreich altábornagy meggondolatlanul Kozina felé előrelovagolt, hogy a hídfőből a vadászzászlóaljat előreparancsolja, de Satanowkánál őt is megtámadták és egy golyó halálra sebeste. Hajnalban holtan találták meg. Sajnos a huszárbecsvágyért küzdő, Pápán 7 évig – 1902 – 1909 között – parancsnokoló és köztiszteletet élvező katonaember hibás döntéseinek lett az áldozata.

      A csata „a gorodoki lovasroham és a satanowi éj” fejezeteként vonult be az I. világháború hadtörténetébe. A huszárok hősiességét még az orosz ellenfél is elismerte és így nyilatkoztak: „Gyönyörű roham volt. Nem hittem volna, hogy ma ilyen rohamot lehet végrehajtani.” „Még a híres német vasfegyelemről sem tehető fel, hogy józan embereket ilyen támadásra biztasson.” Bruszilov orosz tábornok szerint: „… a magyar lovasság Gorodoknál őrülten bátor, de eszeveszett rohamot hajtott végre.” Augusztus 18-án reggel is csak lassan sikerült a hadosztály szétszóródott, megtépázott csapatait és vonatát a két gyalogzászlóalj által biztosított kozinai táborban összegyűjteni.

      A gorodoki csatában, de méginkább a satanowi rajtaütés alatt a lovashadosztály 24 tisztjét, 450 emberét, 650 lovát és szállító vonatának nagy részét elveszítette, még úgyis, hogy a vadász zászlóalja egy századának biztosítása mellett, 18-án sok ló nélkül maradt, elhagyott kocsit mentettek meg Satanowból, szállítmányával együtt. A legnagyobb veszteségeket a pápai 7. ezred szenvedte el, az idetartozó érsekújvári  ( 7/II. ) osztály szinte teljesen megsemmisült. A kiállott fáradalmak és nélkülözések, a 48 órán át pihenés, étkezés és etetés nélküli bolyongás, de főleg a balsiker miatt a csapatok harcképessége teljesen alászállt. A hadosztály új parancsnoka gróf Bissinger tábornok döntése alapján a lovashadosztály a Zbrucz folyón át Grzymalovra vonult vissza kötelékeinek rendezése és harcképességének visszaállítására. A hadosztály az oroszok biztosító vonalát nem tudta áttörni és egységei augusztus 19-ig mind visszaszorultak a Zbrucz folyó vonalára. Augusztus 20-án erős orosz oszlopok lépték át a Zbruczot és a hadosztályt mindenhol visszaszorították. Az 5. lovashadosztály ezért Trembowlára, a következő napon pedig a 6/3 lovasüteggel Romanowkára vonult vissza. A 15. lovasdandárt és a 6/2 lovasüteget a 8. lovashadosztályhoz, Tarnopolba irányították.

     Az 5. lovashadosztály harcképes részeiből az oroszok előnyomulásának késleltetésére gróf Lubienszky János ezredes, a pápai 7. huszárezred parancsnokának vezetésével összeállították egy különítményt. Minden ezred négy 100-100 lovasból álló századot alakított ki. A különítmény alá rendelték a kerékpáros századot, a 6/3. lovasüteget, a hadosztály távíróosztagát, a 15. gyalogezred II. és IV. zászlóalját és a 32. vadászzászlóaljat is. A különítmény  vezérkari főnöke Rapaich Richárd  vezérkari százados lett. Tulajdonképpen a legyengült hadosztály kapta azt a feladatot, amelyet a hadosztálynak eredetileg kellett volna kapnia. A Lubienszky különítmény augusztus 24-ig a Mogila, majd a Mohylka magaslaton tartóztatta fel az előrenyomuló oroszokat, mígnem a felnyomuló 38. kolozsvári gyaloghadosztály részei fel nem váltották. A lovashadosztály Burkanowig ment vissza. Itt kapta azt a parancsot, hogy egy részével, az oroszokkal érintkezésben maradva, fedezze a visszavonulást, míg zömével Podhajcen és Haliczon át Kalusznak vegyen irányt. A visszamaradt részekkel augusztus 28-án itt egyesült. Ekkor ütközetállománya összesen 1081 lovast, 4 géppuskát és 3 löveget tett ki.

      Lovasságunk a lóháton vívott harcban minden alkalommal győzött. Huszárjaink, ahol lehetett, az orosz gyalogságot és a tüzérséget legázolták, de az előre elkészített védelmi vonalak előtt le kellett szállniuk a lóról, mert csak gyalogtámadással juthattak előre. Ehhez viszonyt nem volt megfelelő ruhájuk és felszerelésük. Színes ruháikkal igen jó célpontjai voltak a puskáknak, géppuskáknak és ágyúknak. Mégis nagyon sok használható jelentést tudtak küldeni az ellenség mozgásáról, gyülekezéséről. Támadó szellemben nevelt lovasságunknak a felderítés kierőszakolásáért vívott nehéz harcai igen nagy veszteséggel jártak. A hadvezetés a gorodoki vereség után belátta, hogy a lovasságot helytelenül szerelte fel, és olyan feladatot adott számára, amit az gyenge erejével helyenként még a teljes felőrlődés árán sem oldhatott meg. A huszár a harcban vitéz, minden helyzetben leleményes volt és gyorsan megtanulta azt is, amire nem nevelték. Az 5. honvéd lovashadosztály gorodoki, halálfélelmet nem ismerő lovasrohamai rettegetté tették a magyar huszár nevét és a már addig is világhírű magyar lovasságnak most még a „vörös ördög” jelzőt is megszerezték. Az orosz lovasság rendszerint ki is tért a lovasrohamok elől.

Részlet: Fejes Sándor: A Magyar Királyi 7. Honvéd Huszárezred története  -  című könyvéből.