Nyomtatás

A keleti harctér katasztrófája

   2019. január 13-án, vasárnap katonai tiszteletadással emlékezett a város a 76 évvel ezelőtti doni katasztrófa hőseire, áldozataira. A Szent István út és az Esterházy utca sarkán lévő 2. világháborús emlékműnél tartott megemlékezésen a Himnusz hangjai után Pusztai Boglárka Somogyváry Gyula: A boldog szunnyadókhoz című versét szavalta el, majd Gangler László, a Magyar Honvédség Parancsnokság Csoportfőnökségek Logisztikai és Gazdasági Csoportfőnökség csoportfőnök-helyettese emlékezett meg a világháború meghatározó eseményéről.

 

   Az ezredes beszéde elején felidézte az 1943. január 12-én, a szovjet Vörös Hadsereg ellen indított támadást, veszteségeit, melynek következtében a 207 ezres 2. Magyar Hadsereg gyakorlatilag megsemmisült.  Becslések szerint 42 ezer katonánk esett el a harctéren, 28 ezren sebesültek meg és 26 ezren kerültek hadifogságba. Ami bizonyos: ez volt a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb embervesztesége, a magyar katonák legnagyobb véráldozata. Emlékeztetett, a 2. Magyar Hadsereget 1942-ben állították fel és a keleti harctérre küldték harcolni. A lehetőségekhez képest legjobban felszerelt hadsereg volt, győzelembe vetett hittel. Ennek ellenére évtizedeken át tartotta magát a vélekedés, hogy a magyar hadsereget meghalni küldték a Donhoz. A sereg már a nyári csaták idején súlyos veszteségeket szenvedett, a tél beköszöntével ez pedig csak rosszabodott. Az orosz tél a legkeményebb arcát mutatta, a mínusz 30-35 fokos hidegben a puskák szinte befagytak, akadozott az ellátás, a katonák legyengülve, megfogyatkozva, hiányos téli felszereléssel védték a számukra kijelölt rendkívül hosszú, 207 kilométeres frontszakaszt. A mindent eldöntő, apokaliptikus küzdelem, mely a 2. Magyar Hadsereget végül felmorzsolta, 1943. január 12-én indult, az esztendő leghidegebb éjszakáján. A magyar katonák a végsőkig kitartottak állásaikban, megtették, ami tőlük telt, bizonyították a magyar katona helytállását és hősiesen küzdöttek. A magyar történelem egyik legtöbb áldozatot követelő csatája nyomán családok tízezrei veszítették el hozzátartozójukat, a meghalt családfők után hadiözvegyek, hadiárvák maradtak. Azok a katonák, akik visszatértek, lelki és fizikai sebeket hordoztak, a velük történteket és a szenvedést sosem tudták feledni, a doni katasztrófáról évtizedeken keresztül nem is lehetett nyíltan beszélni, megemlékezni, csak az elmúlt években nyílt lehetőség a tisztelet lerovására a hősök előtt. Ott a Don-kanyarnál a magyar katonák teljesítették kötelességüket, de nekünk, ma élőknek is van feladatunk. Feladatunk, hogy emlékezzünk a hős elődökre, a katonákra, a soha vissza nem térő családtagokra. Feladatunk, hogy tanuljunk a múltból és életünk, döntéseink során tegyünk azért, hogy ehhez hasonló katasztrófa ne fordulhasson elő. Nekünk, a jelenben élőknek fel kell ismernünk a béke valódi értékét és minden erőnkkel védenünk kell azt - hangsúlyozta az ezredes, figyelmeztetve arra, hogy a konfliktus parazsa az egész világon izzik, folyamatosan küzdeni kell azért, hogy ez a parázs ne lobbanjon lángra és ne pusztítson őrjöngő tűzvészként, emberek százezreit, millióit elpusztítva. Nem feledhetjük az ország vérzivataros múltját, emlékezni kell a doni katasztrófára és tanulni belőle. Soha ne felejtsük el, hogy a béke megőrzése mindannyiunk feladata. A Donnál harcoló elődeink példát mutattak nekünk hazaszeretetből, helytállásból, becsületből. Hajtsuk meg fejünket a hősök előtt, legyünk méltók örökségükre és vigyük tovább azt!  Az emlékbeszéd után a megjelent szervezetek, pártok és intézmények koszorút helyeztek el a 2. világháborús emlékműnél, a Szózat és a Takarodó elhangzása után pedig mécsesgyújtással tisztelegtek a keleti harctér hős magyar katonáinak emléke előtt.